Jan M. Heller: Grausames Mitteleuropa

  • 01. 02. 2021
  • Cikkek
  • 6 perc olvasási idő

Jan M. Heller (*1977) cseh irodalomkritikus, szerkesztő és műfordító.

A háború utáni évek közép-európai térségében kevés fogalom visszhangzott – és manapság is visszhangzik – akkorát, mint maga a "Közép-Európa" elnevezés. Közép-Európa egyesek számára egyfajta nosztalgia-hangulatú state of mind, amely azonban az anyagi kultúrán, az építészeten és a gasztronómián nyugszik: ott van, ahol színház is van, ahol van kávéházi kultúra és a 16/H jelű tipizált vasúti állomás, ott van, ahol rétest esznek, ahol kávét és pálinkát isznak. A Duna-menti monarchia hol többé, hol kevésbé komolynak szánt siratóját a Bécsbe és Lembergbe, de akár Prágába vagy Budapestre is látogató amerikai turistáknak árulják, és módjában áll összecsengeni a schengeni "új Közép-Európa" fölötti újságírói örömködéssel; ezen Közép-Európa lingua francája immár nem a német, hanem az angol, és amúgy abban áll, hogy a ruházatot Parndorfban vesszük, házat viszont Rajkán. Valamint a visegrádi csoportot, illetve Európa mai tömbjében elfoglalt helyét érintő geopolitikai vitákkal. Ám mindez alighanem csak a tajtékos hétköznapok hordaléka. Hiszen már a második nekifutásra tartósabb jegyek sejlenek fel a felszín alatt, amelyeken lehetővé válik minden közös dolgunk tanulmányozása. A barokk táj nyugalmat árasztó ritmusa máig változatlanul érzékelhető mind a cseh medencében, mind Pannóniában, sőt, a régi Elba- és Tisza-hidak pereméről ugyanazok a Nepomuki Szent János szobrok pillantanak le. Csehországban egyedül az iszlám kultúra emlékeiből van kevesebb. Vagyis konkrétan semmi.

Az amerikai turistát itt lenézik, holott ebben ő igazán ártatlan. Maga is ugyanolyan közhellyé vált, mint a rákényszerített kép. Van azonban még egy – a két nosztalgikus hangfekvés közé ékelődő – Közép-Európa, ráadásul pont olyan helyeken, amelyekre nem valószínű, hogy ő valaha is betéved. A múlt század ötödik és nyolcadik évtizede közötti időben, az elfáradt, középszerűvé silányított késői modernizmus és a betonsúlyú brutalista építészet révén nyomakodott oda. A már-már küszöbön álló, de mégis csak a jövő zenéjének tekintendő fényesebb idők emlékművei: a Váci úti Pártház, a prágai Transgas, a priorok és az áruházak, a panel lakótelepek, az ipari csarnokok, a termelőszövetkezetek, a túlméretezett vidéki iskolák, kultúrházak és pályaudvarok százai. Egyikük-másikuk védett műemlékké lett nyilvánítva, nagy részük már nem áll, néhány épület – minden pénzzé tehetőtől megfosztva – az enyészet martaléka lett, legfeljebb a paintball vagy az urbex rajongói látogatják. Ám a dark tourism még nem fedezte fel magának ezeket az építményeket, az ő szemével nézve nyilván még túlontúl otthonos és bájos képet mutatnak, amely méltó a temetői idillhez. Ahol a dark tourism dívik, ott (Dél)kelet-Európa található.

Amit az utazó szeme nem lát, azt látja az irodalom. A háborút követően szűnőfélben lévő, éppúgy, mint a berlini fal leomlása utáni évtizedekben múló világ egységesen szürke. Ugyanazzal a szürke színnel festik. A magyar irodalom azonban az utóbbi évtizedekben meglehetősen éles szemű lett; olyannyira, hogy jelentős mértékben megelőzte a csehet. Ahol emez nyugodalmas, kedélyesen moralizáló biedermeierben dagonyázik, ott amaz igyekszik feltérképezni, hányféle módon lehet művészi gesztussá változtatni a szürke romok között zajló életet. A Barnás Ferenc vagy Borbély Szilárd ecsetelte háztartások megrázó életkörülményei, Grecsó Krisztián koszos, rothadó, füstbe burkolózó falusi helyszínei, az összetákolt iskolaépület, amely Kálmán Gábor behavazott falujában roskadozik, Kiss Tibor Noé hasonlóképpen máló kastélya, a detoxikáló székhelye, a pesti bérházak piszkos belső udvarai Tóth Krisztina műveiben, örökre körbeállványozott háztömbök Kukorelly Endrénél, a soha véget nem érő késő ősz Nádas Péter szocialista Budapestjén, Bodor Ádám, az erdélyi író folyamatosan csöpörgő, csupasz fás és havas mezős tavaszelője a beleoltott román szürreális természetfölöttiséggel. A felsoroltakra egy közös vonás jellemző: a statikus jelleg, a mozdulatlanság. A szerzők olyan környezetet építenek, amelyből kiiktatták a mozgás, a változás esélyét, mert alakjaik jobb esetben még mindig a múltban élnek vagy máshol keresik a jövőjüket. Rosszabb esetben nem is élnek, csak vegetálnak. Az esetek túlnyomó többségében a vidékről beszélünk – a groteszkül negatív, a romantikus-hazafias pátosztól megtisztított vidéki prózáról (bár természetesen a groteszk is a romantika szüleménye). A díszlet mind a két oldalon nagyjából azonos, mert ez a cseh olvasót is beindítja. De az egyforma színpadra álmodott történetek merőben különböznek.

Ennyit az anyagi kultúráról. És a state of mind? Ez bizony nem csupán a tipikus magyar mélabú, az önmaga előli menekülés romantikus vágya (az Ady-féle dacos "csakazértis!"), amelyet megakaszt a "fullasztó időtlenség" áthatolhatatlan védfala, tárgyiasult formájában a végeláthatatlan, kopár, jelenleg éppen téli síkság fölé magasodva. A védfal – gyanítjuk – végső soron ugyancsak sztereotípia, egyfajta lebontásra váró folklorizmus. Kezdjünk is neki a bontásnak. Például: a "fullasztó időtlenség" hogyhogy a fejlődésregények írására inspirál? Nem ellentmondás ez? A fent említett írók túlnyomórészt a gyerek- vagy kamaszszemmel láttatott történetek szerzői. A még csak felnövőben lévő lélek általában a világról alkotott kép leegyszerűsíthetőségét szolgálja, ugyanakkor nem csökkenti a külső csapásokkal szembeni rezisztencia fokát, akkor sem, ha sokkal inkább az apát, mint a gyerekeket sújtó csapásokról van szó: fennforog a tisztelet, az élet értelmének meg az 56 utáni korszak biztonságának a deprivációja. "Nem tudjuk elképzelni, hogy saját életünket éljük, saját felelősségünkre" – mondta nekem egy interjúban Horváth Viktor prózaíró. "Ezért infantilis az egész rendszer." A kölcsönös függéseken alapuló magyar kéz-kezet-mos kapcsolati hálóra, a Márai Sándor által is szemléletesen kivesézett alá-fölérendeltségi viszonyrendszerre gondolt. A cseh történetekben pedig sokkal feltűnőbb az egyenlősdi – a szülői csapásokra terápiát próbálnak kínálni, és a javasolt gyógyír a bonyodalommentesség, az összeborulás, a zsáner égisze alatti menedékkeresés, az intimitás, illetve egyfajta konok vissza-visszatérés a már nem létező idilli állapotokhoz.

Lehet, hogy mégis a nosztalgiánál kötünk ki? És ugyancsak nosztalgiával gondolunk majd a szürke romokra is, amelyekhez képest a rendezett kertecskék és a tisztaságtól ragyogó vakolatok bár szépek, de mégis kissé unalmasak? A kérdés mind a két irodalomnak szól. Igaz, inkább már a megszólaltatott gyerekek gyerekeinek.

Robert Svoboda fordítása

Jan M. Heller (*1977) irodalomkritikus, szerkesztő és műfordító. A prágai Károly Egyetem Bölcsésztudományi Karán végzett bohemisztika és komparatisztika szakot, továbbá ugyanitt az Evangélikus Hittudományi Karon is diplomát szerzett. Doktori fokozatát antropológiából szerezte meg a Károly Egyetem Humántudományi Karán. A NAMU kiadó, azaz a Prágai Színházművészeti Akadémia kiadójának igazgatója, továbbá az iLiteratura.cz online portál szerkesztője.Kritikái és esszéi különböző irodalmi folyóiratokban jelentek meg. Fő érdeklődési területei: cseh és közép-európai irodalom, a vallás és a társadalom kapcsolata, fordításelmélet. Munkásságát 2019-ben a cseh Tvar irodalmi kéthetilap ún. Tvárnice díjjal ismerte el.

Érdekelheti még

24. 2. Cikkek
ZDENĚK MILER 100 | KISVAKOND-KÖRKÉRDÉS| 1.

ZDENĚK MILER 100 | KISVAKOND-KÖRKÉRDÉS| 1.

Zdeněk Miler képzőművész, aki egyebek mellett az elhíresült Kisvakond – de számos további rajzolt mesefigura – megalk...

24. 2. Cikkek
ZDENĚK MILER 100 | KISVAKOND-KÖRKÉRDÉS| 2.

ZDENĚK MILER 100 | KISVAKOND-KÖRKÉRDÉS| 2.

Zdeněk Miler képzőművész, aki egyebek mellett az elhíresült Kisvakond – de számos további rajzolt mesefigura – megalk...

18. 2. Cikkek
Zdeněk Miler 100 | Nem csak a Kisvakond: az animaciós filmek innovátora, Zdeněk Miler

Zdeněk Miler 100 | Nem csak a Kisvakond: az animaciós filmek innovátora, Zdeněk Miler

Az idén ünnepeljük Zdeněk Miler születésének 100. évfordulóját, aki jelentős cseh művész, valamint számtalan híres me...