Zdeněk Miler 100 | Nem csak a Kisvakond: az animaciós filmek innovátora, Zdeněk Miler

  • 18. 02. 2021
  • Cikkek
  • 6 perc olvasási idő

Az idén ünnepeljük Zdeněk Miler születésének 100. évfordulóját, aki jelentős cseh művész, valamint számtalan híres mesefigura megalkotója volt. Az évforduló alkalmából olvassák el Eliška Děcká, a prágai Filművészeti Egyetem filmtörténettel és -elmélettel foglalkozó tanárának tanulmányát.

Zděněk Miler (1921 – 2011) elsősorban az általa megalkotott bájos Kisvakond alakjának köszönhetően vált világhíressé. A Kisvakond már régóta nem csak a televízóképernyők vagy mozivásznak hőse, legkülönfélébb merch-alteregói pedig (nem csak) a gyerekszobákban élnek külön életet. A plüssvakondok, vakondos bögrék, írószerek és gyerekpulóverek világában könnyen megtörténhetett, hogy a báj és az általa kiváltott lelkesedés, valamint a gyerekek nem szűnő szeretete számtalan generáció óta háttérbe szorítja Zdeněk Miler képzőművészetének magas művészeti kvalitásait nem csupán a Kisvakondról szóló filmsorozat, hanem egyéb, az animáció, illetve az illusztráció terén végzett alkotómunkája tekintetében is.

Egyébiránt a nemzetközileg elismert kortárs képzőművész, animátor és illusztrátor Jan Šrámek is gyakran inspirációja forrásaként utal rá. Egyesek számára talán meglepő módon, tekintve, hogy Šrámek videói és rajzai tele vannak kiürült, apokaliptikus városképekkel, amelyeknek gyakran az emberektől megfosztott épületek állnak a fókuszában. Amint azonban Šrámek a Cinepur cseh filmes magazin számára adott interjúban elmondta, Milerben az esztétikája mellett mindig elsősorban vizuális nyelvének összetettsége nyűgözte le. „A Vakond a városban különösen nagy hatással volt rám. Amikor a Bubi és a Ztracená perspektiva (Elveszett perspektíva) című animációimon dolgoztam, gyakran gondoltam erre a filmre. Bár a Vakond a városbangyerekeknek szól, visszamenőleg sok olyan utalást fedezek fel benne, amely túlmutat e műfaj határain,“ hívja fel a figyelmet Miler örökségére a fiatal cseh művész.

Való igaz, hogy Miler Kisvakondja hosszú utat tett meg azóta, hogy 1957-ben először megjelent a filmvásznon, akkor még beszélő, megjelenésében meglehetősen nyúlánk, minden kincsét elrejtő zsebek után áhítozó vakondként. A vakond nadrágja című bevezető filmet még finoman meglegyintette az akkori Csehszlovákia szocializmust építő ötvenes éveinek szele, és de facto szórakoztató oktatófilmként szolgált arról, hogyan készülnek a ruházati termékek. A Šrámek által említett, közel félórás Vakond a városban című, 1982-es film azonban már valóban az akkor 61 éves szerző gazdag művészi és élettapasztalatából merítő remekmű. A környezetvédelmi témák mellett, amelyek első pillantásra is szembetűnőek az említett filmben (ugyanakkor feltűnés nélkül áthatnak más kisvakondos történeteket is), a Vakond a városbana nagyváros modernitásának és a hozzá szorosan kapcsolódó melankóliának is sajátos vizuális portréja. A nézők egyrészt a Kisvakonddal és barátaival bejárják a gyári szalaggyártás káprázatosan színes, geometrikus világát, másrészt a film végén enyhe aggályokkal figyeljük, ahogy a három főszereplő a vadhattyú hátán megkönnyebbülve elrepül a városból – egy meg nem nevezett helyre (egy másik erdőbe, amelyet később ugyanúgy egy másik, új várossá alakítanak?). Valódi szűklátókörűség lenne a Kisvakond Miler által kialakított komplex világát kizárólag a bájos sipítozás perspektívájából szemlélni.

Elvégre a Zdeněk Miler név távolról sem csak a Kisvakondot jelenti. Sok évvel azelőtt, hogy ez a leendő filmsztár napvilágot látott, Miler több figyelemre méltó, sőt úttörő animációs filmet alkotott. Közéjük tartozik a jelentős cseh költő és prózaíró Jiří Wolker Mese a milliomosról, aki ellopta a napot(1948) című írásának (inkább felnőtt közönséget megszólító) animált adaptációja is. A film valójában Milernek az akkori animációs világ diskurzusára adott válasza, hogy az animáció mint médium képes-e a hagyományos Disney-féle groteszk mellett mélyebb, sötétebb történeteket is elmesélni. Miler sajátos képzőművészeti megoldása segítségével (új technikáját ráadásul éremmel díjazták a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon) képes volt bebizonyítani, hogy egyértelműen igen. A színek elhagyásának és a részletes sráfolt tollrajznak köszönhetően inkább a fénnyel és az árnyékkal modellezte a formákat ebben a filmben. Nem a hagyományos animációra (az erős kontúrok és a figurák egyértelmű alakjának megmozgatására) támaszkodott, hanem a vágás, a kameramozgás, valamint az animációs filmrendezők és a jellegzetes, komplex művészi kifejezésmódú képzőművészek kedvelt (a mozgásfázisok hagyományos meganimálására nem igazán alkalmas) együttműködési módja, az ún. „nem animált animáció“ egyéb elemeinek segítségével keltette életre intenzív, tollal készült grafikáit.

„A képzőművész és a rendező közötti együttműködésnek különösen szorosnak kell lennie,“ figyelmeztetett egész pályafutása során Zdeněk Miler (az itt idézett, Film a doba [Film és kor] magazinnak adott 1963-as interjújához hasonlóan). Kiemelte az animátor fontosságát, aki mint „magas kvalitású művész, képes filmmé alakítani a képzőművész megelevenedett kézjegyét.“ Miler ezen megfontolását gazdag tapasztalataira alapozhatta, hiszen képzőművészként más rendezők, például Eduard Hofman vagy Hermína Týrlová animációs fimein is együttműködött. Ugyanakkor érthető, hogy Miler számára – aki egyébiránt elismert illusztrátor is volt (például Václav Čtvrtek: Cesty formana Šejtročka [Štejroček fuvaros utazásai] vagy Vladislav Vančura: Kuba,Kubula a Kubikula [Kuba, Kubula és Kubikula]) – különösen fontos volt művészi stílusának megőrzése.

Talán ezért használnak Miler későbbi, felnőtteknek szánt, Rudá stopa (Vörös nyom, 1963) és Romance helgolandská (Helgolandi románc, 1977) című animációs filmei is hasonló „nem animációs“ technikát, előnyben részesítve ezáltal az animáció statikusabb felfogását a sötét, melankolikus hangulat és a témák súlyosságának fokozása érdekében (előbbi film filozófiai esszé a békéről, utóbbi egy tragikus ballada).

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Zdeněk Miler sokkal jelentősebb hatással volt a cseh animációra és a cseh képzőművészeti közegre, mint amennyire a Kisvakond mindenütt jelenlévő világméretű fenoménjének árnyékában az első pillantásra tűnhet. Kreatív újításait és alaposan átgondolt, összetett képzőművészeti kifejezésmódját művészek, valamint film- és művészetkritikusok akkoriban és napjainkban is egyaránt méltatták. Talán azért is, mert Zdeněk Miler alkotó pályája során szerzőként sohasem korcsosult el (a Kisvakond fenomenális sikere ellenére sem), és mindig gondosan ügyelt rá, hogy amit létrehoz és a közönséggel megoszt, az mindig releváns legyen. „Még az apró, egyszerű gyermekgondokat is a ma élő és gondolkodó gyermekek szemével kell látni, akik újszerűen, frissen, a számukra már mit sem mondó múlt által meg nem terhelve látják a világot,“ mondta Miler alázatosan a Film a doba magazinnak a hatvanas években.

Zdeněk Miler mindig a nézőire gondolt elsősorban, és különösen a legkisebbek számára szándékosan líraira vagy poétikusra hangolta a főhőseit. A melegszívűség és szívélyesség azok a szavak, amelyek leginkább kínálkoznak gazdag, gyermekeket megszílító munkásságának összefoglalására (mely újfent nem csupán a Kisvakondot foglalta magában, hanem a kíváncsi kutyusról vagy a huncut tücsökről szóló sorozatot is a 60-as és 70-es években). Köszönet és szerény tisztelgés a közönség előtt, amiért időt szánnak rá, hogy egy pillanatra belecsöppenjenek az animáció mágikus világába. Már kezdetben is ez jellemezte Miler gazdag animációs pályáját. 1945-ben tervezte Jiří Trnka és az általa vezetett, újonnan létrejövő Bratři v triku (Fivérek pólóban) stúdió ma már legendásnak számító, három, csíkos pólóban meghajoló, bongyor hajú fiúcskát ábrázoló logóját.  Zdeněk Miler akkor állítólag egy hét fizetetlen szabadságot kapott a nyertes tervért. Csak az a kérdés, hogy ő, az animáció szerelmese, örült-e ennek egyáltalán... Elmerenghetünk rajta akárhányszor újra megpillantjuk a meghajló fiúcskákat egy-egy újabb (nem csupán Miler-féle) történet elején, miközben újra látogatást teszünk az animáció mágikus világába. 

© Szerző: Eliška Děcká

© Peťovská Flóra fordítása

ELIŠKA DĚCKÁ, PH.D.

Animáltfilm-történész és -teoretikus. A prágai Károly Egyetem Bölcsészkarának abszolvense filmtudomány szakon. A Filmművészeti Egyetemen (Filmová a televizní fakulta Akademie múzických umění v Praze – FAMU) szerzett doktori fokozatot. 2009 óta a Society for Animation Studies nemzetközi társaság tagja, annak konferenciáin rendszeresen ad elő. Kutatásai során elsősorban az animáció, a gender, az oral history társadalmi átfedéseire, valamint az animáció elméletének és a gyakorlatának általános kapcsolatára összpontosít. Előadott például a Harvard Egyetemen, a Michigani Egyetemen, a budapesti MOME-n és a törökországi Arts Academy-n. Cseh és külföldi filmes és kulturális folyóiratokban publikál, 2017-ben pedig az Animasofie Üla Pikkova cseh kiadásában jelent meg eredeti tanulmánya. Dramatrugként és zsűritagként is közreműködik vagy közreműködött a Tricky Women, PAF Olomouc, Fantoche, Primanima, Fest Anča, stb. animációs fesztiválokon.

 

Érdekelheti még

24. 2. Cikkek
ZDENĚK MILER 100 | KISVAKOND-KÖRKÉRDÉS| 1.

ZDENĚK MILER 100 | KISVAKOND-KÖRKÉRDÉS| 1.

Zdeněk Miler képzőművész, aki egyebek mellett az elhíresült Kisvakond – de számos további rajzolt mesefigura – megalk...

24. 2. Cikkek
ZDENĚK MILER 100 | KISVAKOND-KÖRKÉRDÉS| 2.

ZDENĚK MILER 100 | KISVAKOND-KÖRKÉRDÉS| 2.

Zdeněk Miler képzőművész, aki egyebek mellett az elhíresült Kisvakond – de számos további rajzolt mesefigura – megalk...

15. 2. Cikkek
Fehér Renátó: Alagútszindróma

Fehér Renátó: Alagútszindróma

Renátó Fehér (*1989) költő, kritikus. Budapesten él.