Česká centra, Czech Centres

Česká centra / Czech centres - logo

Rólunk írták

Úszni és elsüllyedni

Tényleg szeretem ezt a nyelvet, és ezzel együtt annyira nem tudok szlovákul, hogy meg is becstelenítem. Az érzelmi kitüremkedések nyelve, és talán hajdanából van ez bennem, gyerekkoromból, amikor volt egy Csehszlovákia nevű ország, és az esti mesék, a népmesék mind szlovákul jutottak el hozzám. - Dora Kaprálová, cseh írónővel Deák Renáta és Pató Márta beszélgetett, az interjút regényrészlet kíséri.

Itt ülsz a Centrál kávéházban Márai Sándor fényképe előtt. Te is afféle Márai vagy a cseh irodalomban, fél lábbal Berlinben, nyelvileg és könyveiddel a másik lábaddal Csehországban. Hogy is van ez nálad?

Dora Kaprálová: Önszántamból élek nomád életet, vagyis inkább olyanok a gyökereim, mint a mexikói Tillandsiáé, amelynek a levegőben vannak a gyökerei. Azt hiszem, említi őket egyik versében Paul Celan. Kicsit sajnálom, és gyakran elfog a heves vágyódás a hazai föld után. És amikor ez a vágyódás nagyon intenzív, akkor mondjuk írok. A helyről, ahol a férjemmel és a gyerekekkel élek, az utóbbi években ez Berlin. Szavakkal annyira belakható egy hely, hogy már-már szédítően otthon érzed magad. Talán soha nem lesz ugyanolyan, de így is elegendő a teljes élethez.

A magyar írók szemében Berlin amolyan Mekka. Sokan éltek vagy élnek most is ott. Vagy legalábbis szívesen térnek vissza oda különböző ösztöndíjakkal. Te milyennek látod Berlint? Szerinted is szabad és inspiráló város, mint amilyennek Budapestről tűnik?

Berlint lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Lehetetlen nem tematizálni. Amire akkor jöttem rá, amikor négy évvel ezelőtt a Vltava rádiónak készítettem egy egyórás dokumentum-műsort “Berlin – a közeledés buboréka” címmel. A kulturális ambivalencia városa ez, elnyel és lelassít, a permanens élet-kirándulás érzetét kelti, mindenből még két marékkal merít a végeláthatatlan tereivel (mind azok az üres felületek), melyektől az embert télen enyhe szorongás fogja el. És ez határozottan inspiráló. Hogy még jobban megérthessem Berlint, az utóbbi két évben jegyzetszerű blogbejegyzéseket írtam egy cseh könyvkiadó, Martin Reiner számára, amelyben meglepő módon éppen Berlin vált főszereplővé, és a szülővárosom, Brno is. Mintha a “B” kezdőbetűs városok az egész életemet végigkísérnék: Berlin, Brno, most Budapest. Mintha életre szóló szeretőim volnának. Ezek a blogbejegyzések ősszel megjelennek a Druhé město kiadónál, itt, Budapesten állítottam őket össze először.

Hogy kerültél Budapestre?

Tulajdonképpen véletlenül. Bár vágytam is rá. Két évvel ezelőtt ősszel azt mondtam egy ismerősömnek a berlini főpályaudvar mellett, adomázós hangulatban, teljesen spontán: - Írok egy könyvet, ami válasz E. P.-nek, na, és ha befejezem, elmegyek Budapestre, és odaadom neki a szövegeket. Ezzel most teljesítem küldetésemet.
Valóban csak adoma volt, és ahogy ez már néhanapján az adomákkal lenni szokott, valósággá vált. Tegnapelőtt fogtam néhány szöveget a Téli könyvből, melyet Juhászné Hahn Zsuzsanna ültetett át magyarra, és elvittem őket E. P.-nek. Ezek a részletek éppen most jelennek meg a Magyar Lettre Internationale-ban, de nagyon szeretném, ha találnánk kiadót a teljes könyv számára is, amely határozottan nem esterházy-san kifinomult, inkább örömtelien bensőséges, talán máshogyan kifinomult könyv. A magyar kiadással nem csak teljesíteném a küldetésem, de egészen mennyei magasságokig be is teljesülne.
De konkrétabban: visegrádi irodalmi ösztöndíjjal érkeztem, hogy itt összeállítsak egy könyvet és elkezdjek egy újat. Mindkettő úgy-ahogy sikerül is. 

Mivel fogott meg, vagy mivel provokált Téged Esterházy Egy nő-je annyira, hogy megírd annak margójára a Téli könyvedet a szerelemről?

A belső szabadságával. Egyszerűen örömöt ébresztett bennem, és abból fakadó írási kedvet, hogy válaszoljak rá. Megírjam a saját verziómat. És talán Esterházy könyveinek töredékessége is. A töredékesség, amelyből mégis regény áll össze. Magam is kicsit gondban vagyok egy olyan történet megírásával, amelynek szilárdan elhatárolható eleje, közepe és vége van. Mégis nagyra tartom Csehovot, Bunyint, és egyáltalán, a mértékre készült, kerek egészet alkotó elbeszélések klasszikus műfaját. Csakhogy engem az ilyen klasszikusan megírt történetek többnyire elnehezítenek. Sőt, még azokban a könyvekben is, amelyeket szeretek, azokban is folyton-folyvást a töredékeket, képeket keresem. Mintha attól félnék, hogy ami határok közé van szorítva, meghal. Azzal, hogy a tökéletességre törekszik, ami (az általános irodalomban törvényszerűen) márványos és ezáltal nehézkes.

Van valami közös ebben a két könyvben?

Nem tudom, nem hiszem. Talán a belső szabadság? Talán az öröm és írási kedv, hogy válaszolj, reagálj rá? Az egy nő vége szélesen hömpölygő regényes folyamba torkollik, a Dunába, az én Téli könyvem kompozíciója talán nem annyira sokrétegű és sokkal inkább egy kis bensőséges erecske a szerelemről, mert ez a téma fogva tart és nem ereszt. 

Dora Kaprálová (1976) Brno: Irodalomkritikus, filmes és rádiós dokumentumműsor-készítő, író. Dramaturg és forgatókönyvíró szakon végzett a brnói Janáček Zeneművészeti Akadémián. Első könyve a 2002-es “Výšiny” című színdarab, és Květa Legátová írónővel folytatott beszélgetései is megjelentek könyv formában, “Návraty do Želar” címen (2003, 2007). (Květa Legátová könyve alapján forgatták a Želary című filmet, melynek főszerepét Cserhalmi György játszotta.) Tíz éven keresztül írt glosszákat és recenziókat a Mladá Fronta Dnes napilap, majd a Lidové noviny számára. Családjával 2007 óta Berlinben él. A Téli könyv a szerelemről első prózai műve. A híres író, Jáchym Topol szerint egy “intellektuális punk nőszemély” szuverén nyelvén ír, “aki megigézően erős képeket tár elénk”. Napjainkban Berlinben többnyire gyermekeknek szóló filmes workshopokkal és filmszinkronnal foglalkozik, Csehországban pedig forgatókönyveket és szerzőkkel készült televíziós és rádiós dokumentum-műsorokat ír. Tavasszal a Visegrádi Alap rezidensi ösztöndíjával hat hetet Budapesten töltött a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A Téli könyv a szerelemről szövegében eljátszadozol a szlovák nyelvvel. Tényleg ennyire szereted a szlovákot?

Igen. Imádom a szlovák nyelvet. Annyira, hogy a Téli könyvet eredetileg Szlovákiában szerettem volna kiadni. És nagyon örültem neki, hogy például David Zábranský az utolsó, Csehszlovákiáról szóló regényét szlovák testvéreinknél adta ki. Mindig hiányát érzem egy természetesebb, élőbb, csehek és szlovákok közötti irodalmi kapcsolatnak. Annak ellenére, hogy Berlinben élek.

Esterházy-t szlovákul vagy csehül olvasod?

Tulajdonképpen szlovákul, talán egyetlen könyv kivételével csak szlovákul.

Nem okoz neked gondot a nyelvi különbség? Milyennek látod a szlovák nyelvet, a szlovák irodalmat?

Nem tudom. Egyre szívesebben olvasok szlovákul. Egyébként a Téli könyvben tematizálom is a szlovák nyelvet. Tényleg szeretem ezt a nyelvet, és ezzel együtt annyira nem tudok szlovákul, hogy meg is becstelenítem. Az érzelmi kitüremkedések nyelve, és talán hajdanából van ez bennem, gyerekkoromból, amikor volt egy Csehszlovákia nevű ország, és az esti mesék, a népmesék mind szlovákul jutottak el hozzám. Szóval ki tudja, nem valamiféle archetipális nyelve-e ez az emlékezetnek.

Tavaly Hrabal centenáriuma kapcsán a prágai könyvvásáron újságírók megkérdezték Esterházy-t, hogy zajlott az első találkozása Bohumil Hraballal. Amikor elvitte neki a Hrabal könyvét, Hrabal állítólag mogorva volt és egyáltalán nem örült. Milyen Esterházy fordított szereposztásban? Örült? Vagy megijedt tőled, a helyzettől?

Szeretem, ha valaki zavarban van.
Szeretem az abban gyökerező enyhe bolondságot is, amely inkább az eszes emberek kiváltsága, ezt a bolondságot csak az önbizalommal rendelkező hülyék teszik esztelenné.
De mégis, most, hogy ezt kimondtam, a zavart keltő találkozások elől igyekszem kitérni. Nem vagyok már húszéves.
Esterházy Pétert először tavaly láttam Berlinben a Hrabal könyve felolvasásán. A felolvasás utáni beszélgetésben többek között azt is mondta, hogy Prágában valóban kereste Hrabalt, és ez nem holmi ifjonti sóvárgó hajsza volt, hiszen negyvenéves volt akkor.
Én is éppen most lettem negyven. És ezért E. P.-nek, akinek az írásait tényleg nagyon nagyra tartom, Berlinben a dedikálásra az ő könyve helyett a saját könyvemet vittem, amely éppenséggel az ő Egy nő című könyvének egy variációja. Mert ráadásul a beszélgetésben ő maga állította, hogy az irodalom sorsa már csak ilyen, a variációk végtelen stafétája… Szóval ez egy adoma volt, inkább a helyzetből adódó. És van tőle egy (milliméteres betűkkel) aláírt német kiadású Franz Kafka kötetem is: Briefe an Milena. Ez azért, mert a Hrabal könyvében idézett belőle és a Briefe an Milena Berlinben színtiszta véletlenségből ott volt a táskámban. Aznap vettem a bolhapiacon.
A találkozás nagy zavarban telt.
Influenzás voltam és nem bírtam beszélni, suttogtam, és egyikünk sem tudta, mit is mond a másik. Nagyjából harminc másodpercig tartott, és kétlem, hogy E. P. értékelte volna az apró (zavaromból adódó) tréfáim kifinomultságát.
Most már két hónapja tervezek vele egy nagyinterjút a Lidové noviny számára. De nagyon lagymatagon “hajszolom” őt. Például úgy, hogy múlt héten a dedikáláson találkoztam vele, és hogy emlékeztessem, elvittem neki a Briefe an Milená-t és megmutattam neki a milliméteres bolha-aláírását. Perdöntő bizonyítékul! Örültem, hogy hőség volt és sem neki, sem nekem nem volt energiám az interjúra.
Igen. Zavarban szoktam lenni. De a zavartságot minden találkozás természetes velejárójának tekintem, amelyek létrejöhetnek, de nem feltétlenül jönnek létre és minden így is úgy is rendben lesz. Zavarban lenni olyan, mint a természetes be- és kilégzés. Amúgy is úgy gondolom, hogy az ember a kedvenc írójával akkor tud a legjobban elbeszélgetni, ha az nincsen jelen.

Te talán többet olvastál a magyar irodalomból. Találtál olyan szerzőt, akinek a szövegei közel állnak hozzád, vagy egyelőre csak keresgélsz? Mit keresel?

Sajnos nem olvastam olyan sokat a magyar irodalomból. Az utóbbi időben a barátnőm, Deák Renáta, a zseniális műfordító sokfélével ellát, például éppen E. P. könyveivel szlovákul. Mély benyomást tett rám A szív segédigéi. Összekapcsolódott benne valami összekapcsolhatatlan, természetesen és tragikomikusan. Eddig nem olvastam ilyen megható, vicces, vidám és rémületes könyvet egy anya haláláról. E. P. írásaiban egyebek mellett azt a képességét is csodálom, ahogyan megszólaltatja a női szereplőit, ehhez egy bizonyos „felindultságra” van szükség, így szeretnék néha én is a férfiszereplőim szavaival szólni.
Aztán nagyon szeretem Bánk Zsuzsi debütáló regényét. Ez egy klasszikus történet, melyet a már német szerzőnő írt, akinek azonban magyar gyökerei vannak. A regény címe németül “Der Schwimmer” és melankolikus, mint a homok a kisgyerek cipőjében. A szavak és fejezetek mintha úsznának benne, végig a Dunán, valahova a (ha még oly tragikus), de nem szentimentális elfelejtődésbe. De ezzel együtt valahogy nem is groteszk, ha jobban belegondolok. A karneváli groteszkség és az elveszett idő melankolikus tudata inkább E. P.-hez áll közel.
És ez áll közel benne hozzám. De én magam is inkább talán úszni és elsüllyedni szeretnék a könyveimben, a kollázsszerűség és a csábító intertextualitásba való menekülés nélkül. Csak nem tudom, hogy sikerül-e így, hogy félek minden kezdettől és végtől és a legnagyobb drámának – az irodalomban, sőt, az életben is, –
a hallgatás, elhallgatás, hebegés-habogás, csetlés-botlás, nevetés és sóhajok belső drámáját tartom.

Fordította: J. Hahn Zsuzsanna

 


Dora Kaprálová

Téli könyv a szerelemről
Van egy férfi, Barrichello

 

Szeretettel E. P.-nek.

 


Van egy férfi. Már egy egész évtizede közömbösek vagyunk egymás számára. Mégis annyi év után is fejből tudom a telefonszámát. A mozdulatait már nem ismerem, talán a bal szemének tikkelését, és hogy állandóan hamutálakat súrolt, az arca részleteit sem tudom már összerakni, biztos már szinte semmiben sem vagyok. Csak a telefonszámára, arra emlékszem. Néha megpróbálom elfelejteni, de ezzel csak feleslegesen újra felidézem magamban.

 

* * *

 

Van egy férfi, szeret. Szeretem. Ő a férjem. Minden rendben, pihenünk. Megkérdezem, nem volna-e éppen most kedve a jobb lábamnál fogva gyengéden végighúzni engem a földön. Hallgat. Majd halkan azt mondja: – Nem volna. – Akkor semmi, – válaszolom. És nem unszolom tovább.

 

* * *

 

Van egy férfi. Egy csomó nő szereti, Jamie Oliver a neve. A világhírű főzőműsorban motoron, traktoron robog, vagy kivételesen helikopterrel repül vidéki gazdaságokba zöldfűszerért és tejért, húsért és tojásért. Leggyakrabban Skóciában sürög-forog, ahol szép a táj a békés zöld dombokkal és a fekete-fehér tehenekkel. Nős, szereti a feleségét és a gyerekeit, de én mégis sz. őt nők millióival együtt Santiago de Chile-től Novoszibirszkig, ő pedig talán mit sem sejt ebből, miközben traktorral siet a zöldfűszerért, sarkában az unott tévéstábbal.

 

* * *

 

Van egy férfi. Kukás. A konyhaablakból figyelem. Diszkréten a hóba vizel az udvaron a falnál, míg a haverjai a berlini közszolgáltató narancssárga mellényében gurítják a kukákat, gördítik őket, a konténereket kerekeken húzzák heves mozdulatokkal és zajosan az udvarról ki az utcára. A konténerekben szelektív hulladék van, meg valószínűleg néhány patkány is, fel nem használt vonatjegy, egy nő – soha el nem küldött – levele egy férfihoz, régi fésű, használt pelenka, gumi, lámpa és valakinek a lila rúzsa. Tudnám szeretni ezt a férfit? Ő tudna engem? De micsoda kérdés ez, hiszen csak figyelem, kinek mi köze hozzánk, mi közünk van hozzánk nekünk? Látom, hogy annál a konténernél vizel, amelyikbe egy perce dobtam ki a szemetet egy nylonzacskóban. Látom, hogy vizel, és hogy egy kis sárga folt marad utána a hóban, der gelbe fluss, žlta riečka. És hogy valaki, aki ezt a kukást valóban szereti, szeretettel fogja vizsgálni ezt az arany folyócskát. Megsimogatja a tekintetével és felfrissülve odébbáll. Mondjuk az egyik haverja. Vagy egy ázsiai manus, mondjuk egy kínai. Abban a jobb világban. Ott, ahol Antony (and the Johnsons) énekli a slágereit.

 

* * *

 

Van egy férfi. Ma vele álmodtam. Vér szerinti rokonom, és mégsem az. De álmomban rokonként szeretem, hisz tulajdonképpen nagybácsi, ma már idős amerikai. Bizalomgerjesztőnek tűnik, habár… Emlékszem, hogy lefényképezett tizennyolc éves koromban, milyen élvezettel nyomta le a gombot, náluk otthon W. S.-ben. Van egy férfi, és ez egy olyan férfi, aki odajön hozzád, mikor szétbőgted a szemed, és teljesen egyszerűen közli veled, hogy ahogy ma kinézel, az very very cute, megölel és megcsókol. Idegen ember és mégsem az. Tulajdonképpen nem is vérrokon. Mondja mindezeket a mondatokat és azt sem tudod, szabad-e ilyeneket mondania, ha nem vérrokon. De hát amerikai, úgyhogy talán igen, talán a fehérek optimizmusa az USÁ-ban feljogosítja erre. És éppen egy ilyen emberről álmodtam ma éjszaka. Mikor a lányomnak lement a láza. Békés álom volt tele szeretettel. Buszon utaztam vele Manhattanben; éreztem, hogy szeretnek, csak úgy hétköznapi módon. És én magam is hétköznapi módon szerettem őt – szeretettel, melyben gondtalanul kihajolhatunk az emeletes busz ablakán, figyelhetjük a város nyüzsgését, és tudhatjuk, hogy mellettünk olyasvalaki ül, akinek a vállára hajthatjuk a fejünk, ha már le-lehanyatlik a fáradtságtól; valaki közeli és közben nem élesen kirajzolódó. Elmosódott férfi, aki méltó a lágy, fájdalommentes szeretetre. Muzscsina egy álom által előhívott, barátságos fényképről.

 

* * *

 

Van egy férfi. Szeret, szeretem; mikor együtt utazunk a gyors- és személyvonatokon. Máshol meg érthető módon egymás idegeire megyünk. És még ezt a vonatozást sem vihetjük túlzásba. Maximum egyszer, kétszer évente. És nem választhatunk hosszú útvonalat, maximum ötvenhat perc. Filmekről beszélgetünk, főleg azokról a szerelmes filmekről, néha a halálról, aszerint, milyen a kedvünk és az időjárás, néha megigazítom a fején a bal kezemmel a már ősz bóbitáját, megigazítani, nem megcsókolni, néha jobb kezével teasüteménnyel kínál, kínálni, nem kényszeríteni! Ligeterdőkön utazunk keresztül, melyekben szeretkezünk, – síkság, mint túlnyomórészt Angliában, – mondja elgondolkodva… Egyszer egy személyvonat ablakából megláttunk egy a szántóföldön haladó traktort, úgy volt feldíszítve, mint egy hintó vagy egy koporsó. Kis vita támadt köztünk arról, mit is látunk tulajdonképpen. A koporsó-hintó-traktoron két bennszülött morva ül, újdonsült házasok, hússzal zötyögnek a szántóföldön, a vonatunk elhagyja őket. A menyasszony fehér ruhát visel, erősebb nőalak fátyolban, a férfi fején kalap. Ő tehát a vőlegény, nagy kerek fej, káposztafej, lehetne buszsofőr, igen, mondjuk a híres R. Smetana Olmützből. Falusi emberek tehát, de nem idióták. Egy idő után egyvalami biztos, hogy esküvőről jönnek, ahova mi az ötvenhat perces személyvonattal soha nem jutunk el. Hát, akkor legalább a közös örömünk és kettejükről, közös sorsukról való közös gondoskodásunk, valamelyest szélsőséges, jut eszünkbe egy pillanat múlva. Kiszállunk. Akkor egy év múlva újra? – Várj még, – bátorkodom, – valamit azért még szerettem… – száraz ajkaimat enyhén benedvesítem, sóhajtok… – Jaj már, ne idegesíts. – Legyint, és már ott sincs, köddé vált. Micsoda megkönnyebbülés, micsoda az állomáson álldogáló megkönnyebbülés. A WC nyilvános, a szerelem nem az. Tetszik neki a Titkok és hazugságok, de én állítom, hogy a Két angol lány még szebb film.

 

* * *

 

Van egy férfi, egy a vágányok mellett lévő házban lakik, szeretem, és tudom, hogy egyedül kell tovább élnie, talán nem kell, talán nem is él, de velem határozottan nem szabad élnie, csak balszerencsét hoznék rá. Talán ő is rám, de nem annyira, mint én őrá… A vágányoknál álló házban lakik, a ház teteje lapos, utálom a lapos tetőket, és ez mégis szép kis ház, vasúti, a gabonamező közepén, a vágányok meg még mindig kellemes távolságban. Balról síkság, jobbról hegyek, a kert zöld drótkerítéssel van körbekerítve. A kertben is gabonamező van, közepén ösvény, közvetlenül a kis ház ajtajáig vezet. Mindig is ilyen életet kívántam neki, ilyen takaros, nyári, könnyű életet. Végre kiegyensúlyozott, kisimult, végre kellemesen öreg, olyan, amilyen ő maga szeretett volna lenni egész életében, a kertjében süt a nap és néha esik az eső is, hangulatfüggő, a kertben pár szék, asztal, limonádé, könyvek szanaszét. Van felesége, háziasszonya, szakácsnője, gondozónője, szeretője, néhány gyereke is. Egyenesben van az élete, a gabonája is egyenes, minden szimmetrikus, nem iszik és nem dohányzik, nyugodt, mint buddha, nem kell félnie, nekem sem kell féltenem őt, nem esik el, nem fog megbolondulni, talán a szíve sem fog fájni, nem hal meg. A távolból szerethetem továbbra is. Szerethetem, és futtában figyelhetem, amikor egy személyvonaton ülök majd, amely az ő vidékén halad keresztül, kifigyelhetem őt, két kézzel integethetek neki, és ahhoz, amit érezni fogok, senkinek semmi köze nem lesz. Lehetőségem van nem bántani őt. Nem kell majd gyötörnie.

 

* * *

 

Van egy férfi és ő Jézus. Sohasem láttam, és mégis mindenütt jelen van. Sz. őt. Iránta érzett szeretetem konvencionális, óvatos, félénken erotikus. Hogy ő pontosan mit érez irántam, nem tudom. De azt hiszem, talán ő is, hogy néha egy nyári éjszakán ő is, mikor egyedül van, és a hőség nem szűnik…

 

* * *

 

Van egy férfi a berlini színház jelmeztárában. Olasz. Nő. Nő, aki szeret engem, és talán nem szeret, de úgy néz rám a Carmen operapremier után, mint egy férfi, aki szeret engem. Már a nézőtéren észrevettem, stírölt engem. Odajön hozzám az osztrigás asztalhoz, basszus hangon szólal meg. – Jól állna neked a vörös ruha. – Én bort iszogatok, ő whisky-t. Hol lehet egyáltalán a barátnőm, J. táncosnő? – Megmérlek, – mondja. – Tetőtől talpig meg kell, hogy mérjelek. – Igen, képzőművész, jelmezeket varr, ehhez a posztmodern darabhoz is tervezett, valamit varrt is, igen… Lehunyom a szemem, tényleg basszus hangja van, egy római piaci énekes mély olasz basszusa. Vulgáris és gyöngéd, teljesen vulgáris és gyöngéd abban a fekete kemény bőrben. Megmér, először távolról, aztán könnyedén megérint, nyak, derék, váll, mell, csípő, térd… – Anyukám mindig így mért meg, amikor varrt nekem – csipogom, bort iszom, ő maga hozza nekem, de a gyerekek nem ihatnak bort, akarok tiltakozni. – Szóval anyukád, – vigyorog szórakozottan, – szóval anyukád, mi? – Ez a hang megnyugtat, én ezt a hangot valahonnan ismerem, valamikor ősrégről. Azt mondja: – Most egy kicsit ne mozdulj, három gombostű van a kezemben, ez nagyon fájna, és kihágást, kihágást szeretnél? – Kihágás? Megijedek, ilyesmire nem vagyok felkészülve. A kulisszák mögé ekkor betoppannak az orosz kozákok, operaénekesek, egyenesen a töltött mangós asztalhoz mennek. Nem értem a kihágás szót, külföldi vagyok, miért, és milyen összefüggésben használja ezt a szót? Haza akarok menni, haza. Aha, kivágásra gondolt. – Fordulj meg, – mondja, és én szófogadóan megfordulok. Még mindig méreget engem, na ne, most már szégyentelenül fogdos engem, nanana, mivanhe, tetete!!! A kozákok hangosan nevetnek valamin. Ezezez tovább fogdos engem, ohohó, ososó, vahaha, ez csiklandoz... – Menjünk hozzám a műterembe, right now, – utasít, – szeretném befejezni a munkámat. – Szóval szeretné befejezni a munkáját. Aha. Szóval ő most a munkára gondol… Hirtelen meglátom magunkat J. barátnőm szemével, és figyelem magunkat. A barátnőm teste vagyok, enyémek a szemei, méregetem magunkat, és ez bizony pikáns, igen, nagyon pikáns, habár igen, a berlini színházban minden lehetséges, nincs ebben semmi, ne legyünk már konzervatív anyukák, ne viselkedjünk úgy, mint megesett lány gyónás közben, ez nevetséges, gondolom J. barátnőm szemeivel, tényleg nagyon nevetséges. Nevetséges nem volt, csak különös, mondja azonban J. barátnőm, mikor éjszaka biciklizünk hazafelé.

 

* * *

 

Van egy férfi és nagyon távoli is, és nagyon szlovák. Szeret, gyűlölöm, túlságosan szeret. El kell hagynom, ugyanis már az egész családomat szereti: anyámat, apámat, a bátyámat és a dédszüleimet, már a rokonaim is szeretik őt, én meg folyton nem és nem, nem szeretem, egy fasz. Várom, hogy lekever egy frászt, mikor megmondom neki, hogy elhagyom, ezt a rendes srácot a fővárosból. De ő sír, ő szlovákul sír; azóta képtelen vagyok szlovák férfisírást hallgatni. Elszököm abból a nagy lakásból és egy még nagyobb katolikus templomba menekülök, hiszen Szlovákiában vagyok. És ott, a könnyfakasztó főváros katolikus templomában odalép hozzám egy ember vérben forgó szemekkel, kelet-szlovák cigány. – Prečo plačeš, dievča, to kvôli Mečiarovi?– Mikor ezen mindketten szívből jót nevetünk, megszólal az orgona. Bach hetedik szvitje. És a kelet-szlovák csávó megkérdezi, nincs-e némi apró a nadrágzsebemben.

 

* * *

 

Van egy férfi, és a férjem az, és hát nem titok, hogy szereti a higiéniát. Majdnem reggel van, terhes vagyok, már megint nagyon. És annyira kell könnyítenem magamon, esdekelve kérem, kopogtatok a fürdőszoba ajtaján, mely mögött ott van ő, de nem nyitja ki. – Várnod kell, – kiabálja ki nekem. Félek, hogy nem bírom visszatartani, úgy lesz, mint múltkor, mindent eláztatok, minden csurom víz. Azt hinné, hogy ez most már szándékos, ez csak az elidegenedés, közöny, sőt, legvégül gyűlölet értelmetlen hullámát indítaná el. Így aztán a konyhába settenkedem, egyelőre nincs konkrét tervem, de igen, befőttesüveg, ez jó lesz, huhuhhúúú… Na és most, mi lesz, ha rajtakap, ahogy itt táncikálok a teli befőttesüveggel? Mi lesz, ha azt hiszi, hogy a háta mögött valami titkos urinoterápiás üzelmeim vannak, hogy fog tudni ezután szeretni, bízni bennem, és micsoda apa lesz úgy belőle? Suttyomban belopózom a hálóba, kinyitom az ablakot. Az utca üres, sötétség, fagy, hó és sehol egy járókelő. Loccs. A befőttesüveg tartalmát kiöntöm az ablakon a fagyos téli éjszakába a járdára; a befőttesüveget gondosan visszazárom és halkan az ágy alá gurítom. – Jöhetsz, – kiáltja és lehúzza a WC-t. – Már nem kell, – válaszolom. – Na, sok hűhó semmiért, – mondja. – Bocsáss meg. – Jól van. – Tényleg bocsáss meg. – Ne kérj folyton bocsánatot! – A fagyos reggelben viszem a lányom az iskolába. – Anya, – örvendezik a kislányom, – nézd, milyen szép sárga ez a jégpálya! Átcsúszik rajta és elesik. Felveszem és nevetünk. Az élet néha ilyen.

 

Fordította: J. Hahn Zsuzsanna

 

Pató Márta és Deák Renáta

Forrás: http://www.litera.hu/hirek/uszni-es-elsullyedni