Česká centra, Czech Centres

Česká centra / Czech centres - logo

Rólunk írták

"Csecsemő a varrógép alatt"

2014. március 11-én nyílt meg a Hrabal100 - Képmutogatók című kiállítás az Óbudai Társaskör galériájában. Az alább közölt írás a Népszabadság 2014. március 3-i számában jelent meg.

Mindannyiunknak van legalább egy Hrabal-történetünk. Vagy mindig is szerettünk volna egyet. Biztos sokan álmodoztak érettségi banketten vagy céges bulin arról, hogy összestempliznék a hamvas bőrű végzősök és kollégák fenekét forgalmista módra. Netán kitüntetést kapnának az abesszín császártól pincérként.

Bohumil Hrabal kicsit olyan volt nekünk, mintha Rejtő beköltözött volna Kafka kastélyába. A totalitarianizmusról mesélt meg a sörről, mintha a kettő szétválaszthatatlan lenne, vagy csak az utóbbival lehetne túlélni az elsőt. És valami fanyar, sörhabos hozzáállással, ami képes volt felismerni, hogy a kelet-európaiak szerencséje mindig arról szólt, hogy valamilyen szerencsétlenség történt velük.

És most, március végén volna százéves. Ha nem akart volna a Na Bulovce kórház ötödik emeletén galambokat etetni. És kizuhanni. Bár sokak szerint ennél kerekebben nem is nagyon lehetett volna lezárni az életet és a művek sorát, amelyek amúgy is egybeforrtak.

A szerzőre és történeteire emlékezünk tehát a Hrabal 100 elnevezésű programsorozattal, amelynek egyik állomása volt csupán az Óbudai Társaskör Galériában megnyitott Képmutogató című kiállítás, ahol is olyan cseh képzőművészek munkái láthatóak, akik nem csupán kortársai, barátai, hanem a Hrabal-művek szereplői is voltak.

– Mindig halálbiztosan kerülte el műveiben a nosztalgiát és a giccset, pedig sokszor nagyon közel került hozzájuk – figyelmeztetett mindjárt a megnyitón Esterházy Péter, így mi is elkerüljük a nosztalgikus révedezést Vladimir Boudnik rozsdabarna kompozíciói és Oldrich Hamera borongós kékjei között.

És persze felidézte a Hraballal való találkozást is Esterházy annak prágai törzshelyén, az Arany Tigrisben, ahol a folyton sörös együttlétekről mesélő író magányosan üldögélt egy hosszú asztal legvégén, és senki nem merte őt megzavarni. Meg azt is, hogy Hrabal a maga regényes módján együttműködött a cseh rendőrséggel, s ennek mulattatóan-kesernyés történetét Esterházy fel is olvasta a Levelek Áprilkának című művéből.

De leginkább Hrabal kollázsaira vagyunk kíváncsiak, annál is inkább, mert Hamera később elmeséli, hogy Hrabal eleinte nem volt író, hanem festő és grafikus szeretett volna lenni, majd versekkel is próbálkozott, amíg Boudnik rá nem szólt: mi lenne, ha nem dumálnál annyit, inkább leírnád!

Ő pedig megfogadta a tanácsot. Akkor már túl volt Karol Teige, a két háború közötti cseh avantgárd fő teoretikusának véleményén is, aki „könnyed kis szürrealizmusnak” nevezte Hrabal zsengéit, szövegeket és képeket. Talán ezért is tért át a sörhabos realizmusra. Az 1952-ben készült kollázsokon persze még ott van a szürrealizmus nyoma, hiszen könnyed kézzel ragasztgatott szögesdrót fallal körülvett katonai sírok fölé mosolygós csecsemőt és egy Singer varrógépet Borzalom, oh, borzalom címmel. Vagy az arany Prágát ábrázoló képeslapra orvosi könyvből szerzett illusztrációt a nőkben elhelyezkedő baba képével (Manyst úr születése az Úr 1915. évében).

Persze ehhez is tartozik egy már-már legendaszámba menő történet is. Amikor egy papírzúzdában volt segédmunkás, állítólag sok könyvet megmentett, s ezek illusztrációit használta fel a képekhez. Ezekkel is próbálta megörökíteni azt, amit Pepin bácsi, apai nagybátyja, a Sörgyári capriccio és egyebek szereplője mond: „Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom.”

A kiállítás címe is a történetmondóra utal, a képmutogató volt a régi idők vásárainak visszatérő alakja, aki egyszerű és gyakran meghökkentő képekkel beszélt el bűnügyeket, családi tragédiákat, különös eseteket. Hiszen az akkori és mai ember is legfőképpen borzongani akart, látni és hallani azt, amit nap mint nap túlélt.

És persze itt van még Zdenek Bousek két fametszete is, amely több Hrabal-könyv illusztrációjaként is ismerős: profilból látjuk jellegzetes fejformáját, sötét foltként, fehér körvonalakkal és valószerűtlenül nagyra nőtt füllel. Ki, ha nem egy író hallaná meg a világ hol panaszos, hol zsörtölődő hangjait? De az író nemcsak témaként és alkotóként jelenik meg, hanem az összképben is. Ő maga volt az is, aki a galériában látható anyagot összeválogatta, és meg is nyitotta.

Állunk tehát a képek előtt, már szánkban érezzük a gyöngéd barbár sörét, amit majd a megnyitó után csapolnak az érdeklődőknek. És persze, hogy mindenkinek van egy története. Egy harminc körüli látogató például azt a ’89-es októberi napot meséli el, amikor egy vizeldében összefutott Hraballal.

Többször jártak már Prágában az Arany Tigrisben a találkozás reményében, de addig nem jött össze. És amikor már végképp lemondtak róla, akkor a nyilvános vécében ott állt a megelevenedett kép a könyvek füléről. Alacsonyabb, vékonyabb volt, mint gondolta, de ott volt. Dedikálni, beszélgetni a hely nem volt alkalmas, de a találkozás akkor is találkozás marad most már mindörökre.

Így lesznek a kis dolgokból életre szóló élmények.

Bohumil Hrabal: A háború borzalom, oh, borzalom

 

Forrás: http://nol.hu/kultura/csecsemo-a-varrogep-alatt-1449859