Česká centra, Czech Centres

Česká centra / Czech centres - logo

Rólunk írták

Brycz-interjú az Origo hírportálon

Az Origo Kötve-fűzve könyves blogjában jelent meg további interjú Pavel Brycz-csel.

 

 

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Pavel Brycz cseh író szerint a traumák során az emberek elveszítik a természetes elbeszélő képességüket. Az Európa kiadónál most megjelent regénye, A pátriárkák letűnt dicsősége egy a szülőföldjétől elszakított, ukrán gyökerű család történetét követi nyomon a 20. század során. A Cseh Állami Irodalmi Díjat elnyert könyv bemutatójára Brycz Budapestre utazott, ahol a Kötve-fűzvének beszélt arról, hogyan harcolhattak kisvárosa egyik utcájában Pinochet csapatai, miközben a könyvtáron a Gestapo felirat függött; hogyan változott meg a férfiasság fogalma, és hogy mi köze ennek a focihoz és a Bruce Willishez; miért nem érdekes hazájában, ki számít őscsehnek.

A pátriárkák letűnt dicsőségében végigélhetjük Csehország 20. századi történetét, de egy ukrán-német gyökerű család nemzedékein keresztül. Miért választott külső szempontot?

Alapvetően a családom történetét dolgoztam fel. A vezetéknevem egyáltalán nem számított tipikusnak sem Csehszlovákiában, sem később Csehországban. Amikor leomlott a vasfüggöny, stoppal, hátizsákkal elutaztam Kurt nagybácsiékhoz Németországba. Egy olyan városban találtam magam, ahol nemcsak az én rokonaim meséltek történeteket arról, hogy milyen nemzeti keveredések alakultak ki a történelem hatására, hanem mindenki, akivel találkoztunk, ilyen dolgokról beszélt. Nem a farmernadrágokról, nem az autókról, nem a biztosításokról, hanem arról, honnan származtak el: Romániáról, Ukrajnáról, a Szudéta-vidékről, cseh városokról. Hallgatni a személyes történeteket valamiféle beavatás volt számomra, mert sem az iskolában, sem a családban nem igazán beszéltek erről. A Nyugat-Európában élő rokonokkal nem tudtunk találkozni, a keleti rokonokkal apám nem igazán akarta tartani a kapcsolatot, viszont ők sem tudtak hozzánk utazni Csehszlovákiába. Ebben az emigránsokkal teli német városban az emberek rendkívül ragaszkodtak a szülőföldjükhöz: sehol nem láttam még annyi képes albumot Csehországról, mint a nagybátyáméknál.

A családi visszaemlékezések inkább a legendateremtés eszközei, hasonló indíttatást érezni a most magyarul megjelent regényében is: a történelem díszlet, a Berezinko család történetének viszont mitikus színezete van.

A családi legendákat, mítoszokat mindenki maga alakítja ki, spontán módon – én íróként céltudatosan csinálom ugyanezt. Óriási lehetőséget látok abban, ahogyan a történetek reális alapjából elképesztő sztorik születnek hasonlóan ahhoz, amikor a horgászok egymás között büszkélkednek a kapásaikkal. A személyes példámnál maradva: a családi visszaemlékezésekben stimmelt, hogy nagyapám Ukrajnából érkezett, német nőt vett feleségül, és hogy az apám, Roland német környezetben nőtt fel Csehszlovákiában, a vegyes lakosságú Liberecben, ahol német nyelvű iskolába járt, de az utcán játszva megtanult csehül is. Abban az időben ez abszolút hétköznapi dolog volt.

Mikor döntötte el, hogy feldolgozza a családja történetét? Mindig is meg akarta írni?

Az enyémhez hasonlónak éreztem Márquez indíttatását is a Száz év magány megírásához, amikor a visszaemlékezéseit olvastam. Márquezt az anyja kérte meg, hogy menjen el az egy egykor híres városba, Macondóba és ez ösztönözte arra, hogy írjon ebből egy családi történetet. Én azért jutottam el a nagybátyámékhoz, mert különböző családi történeteket hallottam otthon a származásunkról. Leginkább az érdekelt, milyen lehet fehér hollóként élni valahol, ahol az ember nincs a helyén, milyen lehet, amikor az összes szomszédjuk, barátjuk, ismerősük valahová máshová menekül. Mi zajlik le a férfiakban akkor, amikor hiányoznak a biztos pontok, mozgó homok van csak a lábuk alatt, és ha meg is jelenik a biztonság, az csak átmeneti lehet.

A címben hangsúlyos az egykori dicső férfivilág, és a regény egészében is inkább a családfők történeteit olvashatjuk, mint bárki másét. Mi az, ami elveszett ebből a világból a 20. század folyamán?

Hemingway-nél is olvasni arról a generációról, aki már nem tudja, miért is kellene harcolnia. Bár időben messze jutottunk az ő nemzedékétől, úgy érzem, továbbra is tart az a folyamat, amely során a férfi elveszíti azokat a helyzeteket, amikor a vadász, a harcos szerepébe képzelheti magát. A női világ összeköt, a nők nemcsak a családokat fogják össze, hanem a szélesebb közösséget is, a konfliktusokat nem határozott lépéssel szüntetik meg, különleges érzékenységűek. Manapság minden férfitól ugyanezt várnák el. Ha egy férfi konfliktusba kerül a főnökével, az az érzésem, valami olyan reakciót várnak tőle, ami hagyományosan a nők jellemzője. És a férfiakat ez kasztrálja, olyan érzésük lehet emiatt, mintha nem engednék szabadjára az érzelmeiket, mintha szerepet játszanának. Manapság elutasítjuk az agresszivitást, megváltozott a férfiasság fogalma, illedelmes, finom viselkedést várunk el. A régi rend, a pátriárkák kora letűnt. A felgyülemlett feszültséget persze továbbra is ki kell adni, a férfiak álmodhatnak róla, kiüvölthetik magukat egy focimeccsen, megnézhetnek egy akciófilmet, képzelhetik, hogy ők Bruce Willis és a kezükben lévő fegyverrel megoldanak mindent, választhatnak durvább sportot. Vagyis a levezetésre csak valamilyen álomvilágban van módjuk.

Az elmúlt száz év Csehországban a cserélődés, az elvándorlás, az új telepesek története. Személyesen hogyan érinti ez a családját?

Olyan ipari környezetben nőttem fel, ahová mindenki valahonnan érkezett. Ezt a várost Mostnak hívják, német neve Brüx volt. Itt talán még többségben is volt a német lakosság. Amikor Hitler elfoglalta a szudéta-vidéki területeket, a cseheknek ezt a várost is el kellett hagyniuk, és a szűkebbre szabott Csehország területére kellett menniük. A háború után jött a válaszlépés, akkor viszont az összes németet űzték ki innen. Néhányan azok közül, akik a háború elején az ország belsejébe költöztek, nem tértek vissza, mások igen. A jellemző inkább az volt, hogy az ország különböző részeiből jött az új lakosság. Aki az elsők között érkezett, akár egy villát is elfoglalhatott magának. Lassan belakták a házakat, lakásokat. Most iparváros volt vegyi üzemekkel, bányákkal, viszonylag sok munkalehetőséget kínált a háború után, persze, hogy vonzó volt. Kis túlzással lehet azt mondani, hogy sem az én, sem az osztálytársaim környezete nem számított őslakosnak, Magyarországtól Ukrajnáig a legkülönbözőbb helyekről származott mindenki. Az ország teljesen más részeibe jártunk a nagyszülőkhöz, rokonokhoz. Számunkra abszolút idegenek voltak a gyökerek, olyan meseszerű volt a nagymamákhoz utazni. A korosztályomhoz tartozó szerzők közül többen próbálkoznak az írás útján eljutni a gyökereikhez.

A mese- és álomvilágot többször említette most is, de a regényben is fontos szerep jut a mágikus, misztikus elemeknek. Hogy érzi: a párhuzamos világ a lehetőséget biztosítja arra, hogy a megtörtént traumák elől legyen hová elmenekülni, vagy egyszerűen és természetesen végigkíséri az életet?

Számomra azért is volt hatványozottan erős indíttatása annak, hogy az álomszerű szerepet kapjon a regényben, mert Most várost szinte teljesen lerombolták. Ez lett az én Pompejim. Most óvárosában olyan épületek voltak, mint itt Budapesten, de mivel a város alatt szénbányák voltak, a hetvenes évek elején a kormány úgy döntött, a szénfejtés fontosabb, mint a szép épületek, így az új városfoglalókat kiköltöztették a lakótelepekre, a történelmi városközpontot pedig lerombolták. Az egész várost utcákkal, házakkal, színházzal, bírósági épülettel együtt a levegőbe akarták repíteni. A világ minden részéről özönlöttek a filmesek, hogy olcsón forgassanak. Pinochet chilei puccsához kapcsolódó filmjeleneteket vettek fel, ahol a bíróság épülete a chilei köztársasági elnöki palotát szimbolizálta. Itt forgatták a Nyugaton a helyzet változatlant, Az ötös számú vágóhidat, varsói gettóban játszódó jeleneteket vették fel német filmekhez. Manapság ahhoz, hogy valamit egy filmhez a levegőbe röpítsenek, fel kell építeni, itt nem kellett. És irtózatosan groteszk helyzet kezdett kialakulni: az ember ment az utcán, mellette meneteltek a Wermacht egységek, a könyvtáron a Gestapo felirat függött.

Akkor kezdhette az iskolát, gondolom, kisgyerekként elég furcsa, érthetetlen lehetett, mi történik.

Én akkor amúgy is azt a korszakot éltem, amikor félig a mesevilágba képzeltem magam, a város hihetetlen átalakulása csak erősített ezen. 1974-ben első osztályos voltam, emlékszem, kimentünk megnézni a mozgó templomot. Volt ugyanis egy nagyon jelentős gótikus műemléktemploma a városnak, és úgy döntöttek, ezt megmentik.  A templomot az alapoktól elválasztották, kimerevítették a szerkezetét, hogy ne omoljon össze, és egy kerekes csúsztató szerkezettel csúsztatták el vagy 750 méterre az eredeti helyétől. A tanítóink nekünk csak azt mondták, ez egy abszolút technikai csoda. Az iskolában tömték a fejünket a különböző dolgokkal a németekről, a nácikról, a Szovjetunióról, a nagy októberi forradalomról, közben azt láttam a városban, hogy az egyik utcán az SS menetel, a másik utcában Pinochet csapatai küzdenek. Közben meg ott álltunk, néztük, ahogy elmegy a templom, ami olyan lassan haladt, hogy nem lehetett érzékelni, másfél óra alatt mozdult néhány centit. Egy-két-három hét múlva viszont láttuk a jelentős elmozdulását. De a gyerekkor egyik nagy csalódása volt, hogy amikor kivezényeltek minket a mozgó templomhoz, abban a pillanatban nem lehetett érzékelni semmit. Azon kívül, hogy ezek a dolgok vettek körül, mindig is szerettem volna megtartani magamban a szláv kultúra varázslatosságát, amit az irodalom, a film és a színház is őriz.

A gyerekkori élmények, a családi legendák mellett mi segített rekonstruálni a Berezinko család történetét? Hogyan gyűjtött anyagot hozzá?

Szerettem azokat a történeteket hallgatni, amelyek alkalomról alkalomra változtak, attól függően, milyen hangulata volt a mesélőnek, és vissza kellett fejteni, mi lehetett az igazság. Ez történik a családi történetek esetében is. Ahogy beszélgettem a különböző visszaemlékezőkkel, akik megélték az állandó kitelepítést, vagy a közelben lévő, hírhedt uránbánya-lágerben, Jáchymovban raboskodtak, azt tapasztaltam, hogy ők nem tudnak már mesélni. Úgy érezték magukat, mintha jelentést kellene írniuk. A traumák során az emberek elveszítik a természetes elbeszélő képességüket, úgy viszonyulnak hozzá, mintha minden részlet olyan fontos lenne, mint egy tankönyvben, emiatt a visszaemlékezésük irtózatosan unalmas, használhatatlan lesz. De természetesen mindig voltak, vannak olyan spontán elbeszélők, mesélők, akik ugyan nem emlékeznek már arra, pontosan mikor és mi történt, de hangulatot, érzelmi vonulatot adnak a történelemhez. Ez számomra az igazán fontos. Az érdekel elsősorban, mit éreztek az adott helyzetben, és amikor ezek a visszaemlékezések meghatnak, megríkatnak, megnevettetnek, akkor válnak számomra is fontossá, szinte saját történetekké, amiket nem tudok elfelejteni.

Vagyis azokat a hézagokat igyekszik megtölteni az irodalom adta lehetőségekkel, amelyeket a történelemtudomány nem képes. A kortárs cseh regények hátterét gyakran a 20. századi kelet-közép-európai történelem adja, úgy látszik, mintha a keveredés nemzedéki kérdés lenne.

Igen, így van, de ez nem új jelenség, mindig is születtek hasonló témájú könyvek. A regényem megjelenésével közel egy időben több olyan cseh könyv is megjelent, amelyben a gyökereket keresik. Meg vagyok győződve arról, hogy az embereket az szórakoztatja, hogy kinek hová nyúlnak a gyökerei. Csehországban nem igazán él az az elmélet, hogy az ősapa óta ott élők a tiszta csehek. A regények olyan hősökről szólnak, akik elhagyják a cseh medencét, és vagy sikeres, vagy tragikus sorsuk lesz a nagyvilágban, vagy épp ellenkezőleg, valaki a szülőföldjét hagyja el, telepszik le nálunk, és az érdekli az írókat, hogyan jelenik meg a világ Csehországban. Hrabal mondta, hogyha egy cseh elkezd inni, először morvává változik, morva dalokat énekel és táncol, ha még egy kicsit iszik, eljut Ukrajnába vagy Oroszországba. Mindig is csábított bennünket a világ, ma is heves érzéseket vált ki belőlünk, ha a világ valamilyen formában elér hozzánk. Ezek a történetek fűszerként működnek, érdekes motívumok. De nem ez a mi generációnk alapvető kérdése, számomra sokkal nagyobb problémának tűnik, hogy mit okoz az elidegenedés a nagyvárosi életben, a kommunikáció hiánya, képtelensége, a „gyere hozzám, takarodj tőlem” kettős érzése, ami a kapcsolatokat jellemzi. De szeretném jelezni, hogy nem vagyok pszichológus, ezek is csak motívumok, amelyek spontán módon megérintenek. Valójában a történet érdekel.

 

Szerző: vargabetti

Eredeti szöveg: http://kotvefuzve.postr.hu/pavel-brycz-interju