Česká centra, Czech Centres

Česká centra / Czech centres - logo

Rólunk írták

Fát ültetett magyar földbe

Igazi hungarikon. A magyar közönség szeretett rendezője. Filmjeivel évtizedek óta jelen van a magyar mozikban, színészként budapesti kollégái alkotásaiban. Unalmas feliratú trikójával a Petőfi Irodalmi Múzeumban, írásaival, most újra, a magyarországi könyvesboltokban.

Jiří Menzel, az Oscar-díjas prágai filmrendező ezúttal fát ültetett magyar földbe, libanoni cédrust gróf Apponyi Rezső kastélya előtt, a Szekszárd melletti Medinán, a Föld napján. Fürdött a helyiek vendégszeretetében, dicsérte a finom ízeket, a bodzaszörpöt, amelyet eddig nem is ismert, kedvenc magyar ételét, a pörköltet, nem tudott ellenállni a frissen sült házi kenyérnek, a különleges diós süteményeknek, és persze a zamatos szekszárdi vörösbornak sem, amely délutáni alvásra késztette a felújított kastély pompás vendégszobájában.


Jiří Menzel minden alkalommal jól érzi magát Magyarországon. Mintha haza járna. Tárcáinak gyűjteménye, a Hát még mindig nem tudom… bővített, immár negyedik kiadásban pár nappal ezelőtt jelent meg a Kalligram gondozásában.

„Hajdanán, siheder koromban csakugyan arra készültem, hogy, akárcsak édesapám, én is újságíró leszek – meséli a butaságot, kétszínűséget, értéktelenséget, nagyképűséget ostorozó kötet első oldalán –, a nyilvánosságot fogom szolgálni. Csak éppen nem fűlt a fogam ahhoz, hogy kötelességből írjak, hogy naponta leüljek a tiszta papírhoz. Házi feladatra emlékeztetett a dolog, márpedig a házi feladatot ma is gyűlölöm. A szerkesztők végül rábeszéltek, de mint ifjú koromban a leckéim, ezek az írások is szinte mindig az utolsó pillanatban készültek el.”

A Könyvfesztiválra megjelent kötet friss írásokkal kiegészítve szórakoztatja az olvasóközönséget, Jiří Menzel hűséges híveit, miközben ő maga újabb „házi feladatokkal” nyűglődik. Emlékiratait veti papírra kisebb-nagyobb megszakításokkal, s már háromnegyed évi munkája fekszik készülő forgatókönyvében, amelynek még mindig nem látja a végét. Hrabal és Vančura után ezúttal saját kútfőből merít, ötletsorozatának alapjául pedig azok az operaelőadások szolgálnak, amelyeket gyerekkorában látott édesanyja társaságában, amikor a Cseh Távirati Iroda szerkesztőjeként dolgozó édesapja szabadjegyével jártak színházba. Rendezőként először 1989-ben került kapcsolatba a műfajjal, amikor a prágai Nemzeti falai között A rossz szarvas című vígoperát rendezte. Ezt követően a szardíniai Cagliariban Smetana Daliborát vitte színre, tavaly Český Krumlovban a Don Giovannit, néhány héttel ezelőtt Belgrádban pedig Prokofjev művét, A három narancs szerelmét. További operarendezésekre mégsem vágyik. Inkább akkor operetthez volna kedve. Lehár Ferenc és Kálmán Imre alkotásait régóta szereti, A víg özvegy és a Csárdáskirálynő helyett azonban elsőként mégis inkább Hervé népszerű darabját, a Nebáncsvirágot vinné színre. De semmiképpen nem most, hangsúlyozza, hiszen már jó ideje az említett forgatókönyvvel van elfoglalva.

„Nem szenvedek, ha nem forgathatok, annyira aktív azért nem vagyok. A megszállottságot egyébként sem rólam mintázták. Csak azért, hogy legyen újabb filmem, nem töröm össze magam. Kényelmes ember vagyok, az az igazság. Inkább pihengetni, heverészni, olvasgatni szeretek, mint dolgozni. Ezért is tartom szerencsésnek magam. Ha az elmúlt évtizedek során nekem kellett volna lehetőséget teremtenem saját magam számára, netán pénzt szerezni a forgatáshoz, ma sehol sem tartanék. Nekem minden az ölembe hullott, minden lehetőség. Mivel az első filmem jól sikerült, huszonnyolc évesen Oscart nyertem, utána sorra kaptam az ajánlatokat. A barrandovi filmgyár stúdiója ott állt mögöttem. Aztán változtak az idők, és most nekem kell eldöntenem, mit akarok filmre vinni, és főleg, mit nem. Régen más vállát nyomta a felelősség terhe, hogy sikeres lesz-e a filmem vagy sem, most folyamatosan úgy érzem, ezerszer meg kell gondolnom, mit vállalok, mert milliók forognak kockán – az én döntésem miatt. Arról nem is beszélve, hogy reprodukciós művésznek tartom magam. Megrendelésre szívesen varrok cipőt, de csak úgy, a polcra, a magam örömére nem. A filmmel is így vagyok. Félek, nehogy feleslegesen dolgozzak. Értelmetlenül.”

Hogy meddig bírná munka nélkül, élvezni az édes semmittevést?

„Szívesen elmondanám, hogy meddig, de még nem próbáltam ki. Illetve egyszer mégis, de nem önszántamból, ami ugye, egészen más. Rá voltam kényszerítve. A hetvenes években, amikor a tiltott szerzők listáján szerepeltem. Nem rendezhettem sem filmet, sem színházban, külföldre pedig egyszerűen nem engedtek. Bevonták az útlevelemet. Három évig tartott ez az áldatlan helyzet. Egyetlen koncertet rendeztem – titokban. Nem lehetett a nevem a plakáton, és a szerződést is másvalaki írta alá helyettem. Még a Sörgyári capriccio bemutatója idején, amikor a film a kritikusok díját kapta, Magda Vášáryová, a film női főszereplője parancsba kapta, hogy a díj átvételekor meg sem említheti a nevemet.”

Öt évvel legutóbbi filmje, az Őfelsége pincére voltam után Jiří Menzel új történetet sző a mozivászonra. Sokat nem akar elárulni róla. Főhőse egy operarendező, aki az operát ugyan nem szereti, viszont rajong a szopránénekesnőkért. Eleven helyzet. Mint minden érzéki játék, ez is a bőrére megy. A csupasz testére.

 

Szerző: Szabó G. László

Forrás: http://ujszo.com/online/kultura/2011/05/01/fat-ultetett-magyar-foldbe